A fagocitátum fogalmát Balla D. Károly író alkotta meg 2007-ben, amikor blogbejegyzésében leírta és meghirdette a Fagocitátum-projektet. Mint szövegalkotási eljárás mára pedagógiai-módszertani gyakorlattá vált. A fogalom szakszóként számos tankönyvben, feladatgyűjteményben szerepel.

A fagocitátum-eljárás mint szövegalkotási technika

Fagocitátum jelentése: 1) szövegtechnika: idézetek ismétlődő körbeírása mint szövegalkotó eljárás; 2) maga a szöveg, ami az idézés és bekebelezés többszöri ismétlődése révén alakult ki.

A fagocita ojan sejt, amely bekebelezi környezete kisebb részecskéit. A citátum egyvalaki szövegében előforduló, mástól vett idézet. A fagocitátum - © bdk - olyan szövegképződmény, amely az idézés és bekebelezés fojtonos ismétlődése révén jön létre úgy, hogy az újonnan keletkező nagyobb egységek magukban változatlanul megőrzik a korábban létrejött kisebbeket.

fagocitátum

Az ötletből előbb egy közösségi novellaíró felület született, majd két novella íródott ezzel a technikával: Berniczky Éva - Balla D. Károly: Végelvész (megjelent: 2000 folyóirat, 2007/november) és Békés Pál - Balla D. Károly: Vonatjegy (megjelent: Prae/43. - 2010. 3. szám). Alább olvashatók. Ettől függetlenül az eljárás nem írói, hanem pedagógusi körökben terjedt el.

A fogalom eredete és elterjedése

A fagocitátum leírása Pethőné Nagy Csilla - Irodalom 9-12. tankönyvében

A játékos szóösszetételt (fagocita+citátum) én (Balla D. Károj, akkor még Károly) találtam ki, mint ahogy a szöveggyarapításnak ezt a módszerét is. És bár az eredeti blogbejegyzésben - 2007. mércius 26. - is jeleztem, hogy a szóra szerzői jogot formálok (© bdk), úgy látom, jobbára nevem említése nélkül kezdett terjedni pedagógusi metódusként. Hogy ez pontosan hogyan és mikor kezdődött, majd miként zajlott, nem tudom utólag kideríteni, de úgy tűnik, ötletem jól használható az oktatási gyakorlatban: mára (2019) több tucatnyi emlétés található meg a Google segítségével: tankönyvek, módszertani kézikönyvek, feladatgyűjtemények. Néhány hejen azért szereplek lábjegyzetben, pl. Czimer Györgyi - Kovács Szilvia - Miklósvölgyi Miklós: Az irodalomtanítás új útjain c. módszertani kézikönyvében. Az egyik legrészletesebb leírás Pethőné Nagy Csilla - Irodalom 9-12. c. fogalomtára, ő megnevez engem zárójelben, de több más hejen már csak ez a könyv szerepel forrásként. Legtöbbször azonban egyszerűen csak használják, mint bejáratott terminus technikust. És ez valószínűleg így van jól.

Érdekesség: az Örkény Színház nemrégiben ugyancsak fagocitátum-technikával készülő szövegekre írt ki pájázatot - ítt is kaptam lábjegyzetet: * A Balla D. Károly író által kitalált játékban egy-egy idézetet több játékostárs ír körül.

Az eredeti szövegalkotó projektum

2007-es blogbejegyzésemből átvett anyag - akkor még használtam el-ipszilont - :

Hogyan lehet egyetlen mondat köré novellát írni? Hogyan tudja ezt két író megtenni úgy, hogy egymást váltva sorozatosan körbeírják partnerük szövegeit? Mivé növekszik az önmagát felfaló szöveg?

Mindez rövidesen kiderül annak az egyedülálló irodalmi kísérletnek a keretében, amelynek során Évával közös novellát írunk - egyetlen mondatból.

Gyerekjáték lenne úgy írni közös művet, hogy egyikünk elkezdi, másikunk folytatja, aztán újra átadja a történet fonalát: a lineáris építkezés nagy könnyebbséget adna. De nem: mi egy giga-gantikus fagocitátumot hozunk létre. Azaz olyan novella írására vállalkozunk, amelyben egymást váltogatva minden rákövetkező fázisban az eddig elkészült szöveget tekintjük idézetnek, és azt kebelezzük be saját új szövegünkkel.

Alapvetés

Egyik korábbi projektumomat, amelyben idegen mondatokat kötöttem össze saját szövegeimmel, ezzel a megállapítással indítottam: "a jó mondat egy DNS-molekulához hasonlatos: magában hordja a szervezet egészét meghatározó kódot. Ha táptalajra tudnánk helyezni, miután kiemeltük anyaszövegéből, az eredetivel azonos textus sarjadna belőle." Most is hasonló feltételezésből indulunk ki, azzal a különbséggel, hogy itt nincs anyaszöveg, csupán egy csírának tekintett kezdőmondat van, amely magára zabáltatja a későbbi szövegsejteket.

A fagocita olyan sejt, amely bekebelezi környezete kisebb részecskéit. A citátum nem más, mint egyvalaki szövegében előforduló, mástól vett idézet. A fagocitátum (©bdk) olyan szövegképződmény, amely az idézés és bekebelezés folytonos ismétlődése révén jön létre úgy, hogy az újonnan keletkező nagyobb egységek magukban változatlanul megőrzik a korábban létrejött kisebbeket. A folyamat elvben végtelen, a gyakorlatban egy viszonylagos befejezettségi fázisban ér véget.

A folyamat

Két szerzőt feltételezve:

I. A fagocitátum létrehozása azzal kezdődik, hogy az egyik szerző ír egy mondatot. Ez az első szövegegység.
A másik szerző az egy mondatot körbeírja, bekebelezi a saját szövegével.
II. Így jön létre a második, nagyobb szövegegység, amely változatlan formában, akárha citátumot, őrzi magában a kiinduló mondatot.
Újra szerzőváltás következik, és a kezdő szerző a keletkezett szöveget körbeírja az újabb sajátjával.
III. Ezzel létrejön a harmadik szövegegység, amely tartalmazza a másodikat, amely tartalmazza az elsőt.
Újra a másik szerző következik, szövegével körbeírja mindazt, ami eddig keletkezett.

És így tovább. Az elvben a végtelenségig duzzasztható novella akkor van készen, amikor a szerzők közös elhatározással annak tekintik.

Tudtommal így még soha senki nem hozott létre közös művet, és főleg nem olyképpen, hogy az olvasók lépésről lépésre követhetik a szöveg gyarapodását.

A novella hamarosan megszületett, alább olvasható. Még ugyanebben az évben rádupláztam Békés Pállal. Mindkét novella sarjadását lépésről lépésre követni lehetett blogomban.

Irodalmi játék és performansz

A projekt keretében közösségi novellaírás mint irodalmi játék vagy kollektív online szöveg-performance is napirenden volt. El is kezdett sarjadni a szöveg, majd elapadt olvasóim alkotókedve. Később a weboldalamat is megszüntette a szolgáltató, a novellaszöveg 2012-es állapotát még őrzi a webarchívum. A pedagógiában meghonosodott módszer lényegében az eljárásnak erre a csoportos gyakorlására hasonlít leginkább.

Más: két korábbi szöveg-performanszom

2006, Pécs, Művészetek Háza: Az önmagát mintázó torzó

1. A hiányban sarjadó szöveg (Pilinszky-projektumom); 2. A szöveggel bekerített hiány (Szembesülés c. hiányregényem); 3. A hiányokkal ékes szöveg (Egy mondat a… című multikulti szövegprojektumom és annak végterméke, a Tejmozi c. novella) [később ebből fejlődött ki Tejmozi c. regényem.]

2007, Ungvár, Archipenko-terem: A Semmi apoteózisa

A pörformansz keretében bizonyos alapvetésekből kiindulva mitológiai, képzőművészeti, irodalmi, filmművészeti, matematikai, csillagászati, kozmológiai és más illusztrációk sokaságát felsorakoztatva, általános és egyedi vonásaikat elemezve mutattam be a megalkotottságában létező Semmi sajátosságait. Az előadás záró részében a komplex létezés elméletének a megalapozására tettem kísérletet.

Novellák fagocitátum-eljárással

Az alábbi két elbeszélést a két-két társszerző egymás szövegeinek többszöri körbeírásával hozta létre. Munkájuk jellemzője, hogy a végszöveg teljesen egységesnek hat, nem lehet felfedezni sem a töréshatárokat, sem szerzők szerint megkülönböztetni a részeket. A leleményes olvasók azért utánakutathatnak az első blogbéli közléseknek, ahol a szövegfejlődést színeltérések, kiemelések mutatták.

Berniczky Éva - Balla D. Károly

Végelvész

Gyermekként a legképtelenebb halálnemeket találta ki az apja megbüntetésére. A legvadabbat talán azon az estén, amikor véglegesen hazahozta azt az idegen nőt. A szomszédos hálószobából átszüremlő hangok, gyűlöletes nyöszörgések lódították meg a fantáziáját. Vagy inkább az, hogy amilyen hamar csak lehet, véget vessen annak, ami odaát folyik. Az elfogadhatatlan változást valami felfoghatatlan történéssel szakíthatta meg csupán, másként nem tudhatta újra halott anyja mellett az apját, csakis a képzelt kivégzéseket követően. Aztán idővel valamicskét szelídültek a megidézett halálnemek, az utolsó igazán méltó lett volna agrármérnök apjához. Ebben a végső variációban egyszerűen elment otthonról, messziről hallotta a hangját, amint derűsen bejelenti, gombászni indul a közeli erdőbe. Azt is hozzáfűzte, igyekszik haza, pedig jól tudta, nem fog visszajönni. Felszabadultan csörtetett az erdőben, mindvégig igyekezett tartani a hosszanti haladási irányt, nehogy véletlenül kiérjen a sűrűből. Aztán már vigyáznia sem kellett, a fák között felgyorsult a fény játéka, zakatolt, rajta suhant keresztül az erdő ezüstös vonata. Vetkőztetni kezdték a szelek, fokozatosan veszítette el ruhadarabjait, a nála lévő tárgyakat, fejéből a visszahúzó emlékeket, amelyek mind a szándékosan elhagyott világhoz kötötték. Eleinte a szokott időben még meg-megkordult a gyomra, később egyáltalán nem érzett éhséget, sem szomjúságot, a szervezete lassan elcsendesedett. Nem akart semmit a környezetétől, keze nem mozdult, ujjai nem téptek le egyetlen szem erdei gyümölcsöt, nem kotorták elő az avar alól a tinórut. Nem is ő haladt előre, egy megfáradt idegen vonszolódott a cserjésben, míg meg nem botlott, s többé nem állt fel. Tisztán látta, gyilkos gombák hajolnak az apja fölé, hogy megegyék, és ő, aki megmenthette volna, hagyta, hadd lakmározzanak kedvükre belőle, szívják csak ki az utolsó cseppig bűnös nedveit. Nem sok maradt a testéből az azonosításhoz. Az arctalan férfi haja ellenben szép hosszúra nőtt a bolyongás alatt, diszkrét parókaként csúszott le a homlokára, elfedve szemgödreit. A bomlás szagát olyan érezhetően kitalálta, azóta sem felejtette el. A gyerekkora, akárcsak a ruhátlan tetem, orrfacsaró mocsárbűzt árasztott, bomló moha, levelek, rovarok penészlettek a környékén.

Felnőttként valamennyi hajdani halálnemre élesen emlékezett, kivéve az utolsót. Pedig gyanúsan kerülte az erdőket, sohasem evett gombát, és engedelmes lányként látta el az egyedül maradt öreget, akit annak ellenére gondolt örökéletűnek, hogy az utóbbi hetekben minden éppen az ellenkezőjére utalt.

Apja ezen a reggelen is ugyanúgy haldoklott, mint bármelyik megelőzőn. Az állandósult agónia nemcsak hamuszürke arcára ült ki és nemcsak üveges szemébe költözött bele, hanem ott fészkelt a paplan kimoshatatlan savanyú szagában, párállt az ágy melletti hokedlire készített és alatta sorakozó, különböző méretű, színű, anyagú és rendeltetésű tálkákból és tégelyekből, ott körözött legyek képében a csillár alatt, hullámzott a függönyön, apró, láthatatlan cseppek formájában kicsapódott az ablak üvegére. A halál nedvességét és hidegét érezte, amikor homlokát, mintha csak a rendetlen udvart figyelné, hozzányomta a sima felülethez, érezte a fuvallatát, amikor friss ágyneműt húzott és újra látnia kellett a végelgyengült testet, érezte vállán gubbasztó súlyát, amikor az ajtóból visszanézett a szokásos majd jövökkel, szégyellve a gondolatot, hogy mennyivel jobb lenne nem jönni sem majd, sem soha többé, nem lépni be ebbe a szobába, ebbe a házba, elkerülni az udvar összevisszaságát és a feldúlt utcát, amelyen már megint vezettek valamit, csövek és póznák hevertek a sárban, sekély árkok futottak hosszában és keresztben, fenekükön a sárga lé semmiben sem különbözött apja egyik-másik tégelyének tartalmától.

Ahogyan általában, most is az utolsó pillanatban rohant ki a pénztártól a peronra. Holott időben érkezett, a jegye is a zsebében lapult, jól tudta, semmi sem menti fel, a kötelező előírásokat nem kerülheti el, akkor is kénytelen beállni a tekergőző sorba, ha már napokkal ezelőtt beszerezte volna a menetjegyét. A hideg hodály utazóközönségét állandó készültség fogta egybe, további sorsukról a pénztárban görnyedő asszonyság kezének gyorsasága vagy lassúsága döntött. A bestiája az előre megváltott jegyeket is olyan tempóban érvényesítette, mint azokéit, akiknek ezután körmöli majd a bilétáját. Meg nem mondta volna senki, mivel sikerült a pénztárosnak elérnie, hogy a várakozók együtt szurkoljanak annak, aki éppen az ő sok dioptriája elé járulhatott végre. Pedig már ránézésre megállapították egymásról, ki jegytelen, s ki az, aki mindössze az érvényesítő pecsétre vár. Ezek az utolsó percekké zsugorodó lomha órák szinte semmit sem árultak el az utazókról, a személyiségük alázatosan alakult hosszan tekergő sorrá. A várakozók névtelenül ágyazódtak a végtelen jelenségbe, s amikor kiléptek a homogén masszából, akkor sem mutatták régi arcukat. Kis időnek még el kellett telnie, amíg különbözni kezdett egyik a másikától, a sorban állva a megtévesztésig hasonlítottak egymásra, sőt egy darabig a peronon is. Kikerülve a bűvöletből egy darabig még bajosan érzékelték a különbözőségeket, azt látták, hogy a vágányokon egyforma vonatok várakoznak rájuk. Éppen ezért ebben a meglehetősen zavarodott átmeneti időszakban a szabadulók többsége bármelyik szerelvényre úgy szállhatott fel, akár a kizárólagos sajátjára.

Nem látott ismerős arcokat maga körül. Más napokon biztos lehetett abban, hogy ugyanazokkal utazik együtt, akikkel tegnap, s akikkel holnap fog, mellé telepszik az idősebb öregúr, kezében mindig ugyanazzal a végigolvashatatlan könyvvel, háta mögött semmit sem változnak a kártyázók harsány bemondásai és a szembül ülő fiatalember is ugyanabban a kanyarban veszi elő az elemózsiáját. Hol vannak most ők? Ezen a reggelen kimaradtak az életéből? Vagy ő maradt ki az övékből?

Mindig arra vágyott, hogy kívül essen a történéseken, hétköznapi cselekvéseken, amelyeket valahol gondosan előírnak, és neki mindenképpen ostoba életéhez kell tartania magát, mert másként nem tehet. Időben kapta össze a holmiját, már készülődött, amikor feltűntek az ismerős barakkok. Mintha egyenesen a szürkéjükbe próbált volna belebújni a kabátja helyett. Hiábavalóan cibálta, csak nem találta az ujját, a bódék gyorsabban és ügyesebben mozdultak. Ő pedig a kibomlott bélés anyagába gabalyodva továbbra is sután hadonászott a semmiben, mígnem rádöbbent, kár erősködnie, ezúttal nem követheti az előírásokat. Nem szállhatott le a sárgatéglás épületnél, ahogyan eddig. A vonat nem állt meg a kis állomáson, nem is lassított, átrobogott rajta, mint metsző felismerés hatol át a homályos képzeteken. Rémülten kapott a homlokához, odabenn tovább zajlott az, ami kint jeltelen maradt. Ezen először halványan elmosolyodott, aztán már őrült módjára vigyorgott. Megjelent előtte, amint kifeszíti a szélben a vagon ajtaját, kilép a legfelső fokra, a rácsos lépcső megfogja cipője sarkát. Teste egésze odaszegeződik a robogáshoz, rendíthetetlen helyzetében kinyújtja a karját, megragadja az állomásépületet, viszi magával, robog velük a sivár váróterem, a pénztár az összes jeggyel, a legyektől megszállt büfé, a messziről bűzlő vécé, siklik velük a keskeny betonperon, szedik a lábukat a kovácsoltvas lámpaoszlopok, lobog a városka elkoszlott neve a táblán.

Miért is lenne képtelenebb a vonattal együtt száguldó állomás, mint az állomáson megálló vonat? Miért a szerelvény igazodjon mindig az épülethez, miért ne történhetne egyszer fordítva?

Csak akkor szabadult meg látomásától, amikor az utolsó városszéli bódét is elhagyták és az ablakban újra feltűnt a mezők érdektelensége. Másutt nem állt már a hó, itt is megszürkült, szakadozott a takarója, eldönthetetlenné téve a kérdést, hogy vajon tekinthetők-e hullafoltnak az őszi vetés közbül ki-kibukkanó sarjai.

Letörölte arcáról a vigyort, és amikor félig felvett kabátjában visszarogyott a fapadra, azt kezdte latolgatni, vajon mihez fog a nagyvárosban, ahová negyven perc múlva akarata ellenére megérkezik. Már megint kijelölt helyéhez próbál igazodni, pedig igenis akarja, vágyik arra, hogy ne pontosan úgy végződjék ez a nap, mint tegnap, tegnapelőtt. De elég erős lesz-e a szakításhoz, a nagyvonalú felejtéshez, képes lesz-e újakkal helyettesíteni unalomig ismert mozdulatait. Egyáltalán boldogul-e az idegen színen egy egészen más játékkal, mint amilyet ezidáig örökös vesztesként bár, de mégiscsak felvállalt? Hullámokban öntötte el a kétely, a gyomra fokozatosan szűkült, a nyelőcsöve egyenesen a beleibe torkollott, fulladás ellen nyelte-nyelte beléjük a feltörő tanácstalanságot. Időnként a szeme sarkából leste, mások is észrevették-e, hogy belesápad a bizonytalanságba. Érezte, bőrét lebénult emésztése festi újra. Szégyellte átmeneti színtelenségét, az élettelenséget, a félelmét, amely legalább annyira riasztotta a bekövetkező változásoktól, amennyire a testét-lelkét uraló gyűlölt hatalomnak engedelmeskedni viszolygott. A felkínált váltás hirtelen ugyanolyan csapdának vélte, mint megszokott helyzetét, amelyből elvágyódott.

Ebből a kelepcéből egyetlen dolog hiányzott: nem érzett szemernyi lelkiismeret-furdalást sem amiatt, hogy elmulasztja napi kötelességét, nem jelenik meg ott és akkor, ahol és amikor kellene. Ajtók maradnak csukva, kávé marad lefőzetlenül nélküle, senki sem néz bele a tegnap délután asztalára készített dossziékba, nem íratnak meg a sürgős levelek, senki sem veszi fel a hosszan csengő telefont. Bántó aggodalom helyett, meglepetésére, inkább valami elégedettséggel töltötték el a hiány sorakozó képei, nem mintha pótolhatatlannak képzelné magát s ne tudta volna, hogy majd kinyitja az ajtót egy később érkező, megfőzi a kávét, felveszi a telefont más. Mégis: távolléte zavart kelt a dolgok folytonosságában, miatta, csakis miatta, kizárólag azért, mert ő nincs a helyén, csikordul egyet az idő fogaskereke.

A vonat visítva fékezett, majd komótosan begördült a csarnokba, ő pedig leszállva azonnal a kifüggesztett menetrendet kezdte volna keresni, ám időben észbe kapott. Már megint a teljesítés, a mindenáron megfelelni vágyás munkál benne, lám, azonnal vissza akarja zökkenteni, ami kizökkent, holott éppen most bizsergette a tudat, hogy miatta bomlott meg a mindennapok egyhangú menete. Most az egyszer miért is ne adná át magát a félelmetes ismeretlennek, miért ne küzdhetné le a szorongását, a nagyváros forgatagába kilépve miért ne tehetne egyszer úgy, mintha nem szabná ki minden percét az önként vállalt, de mégis kényszerű kötelesség.

Bármennyire nehezére esett, nem nézett utána, hogyan juthatna innen vissza. Vaktában indult el, arra, amerre az emberek többsége hömpölyögött, vitte, sodorta magával az áramlás. Minél többen vették körül, annál inkább erősödött benne a pánik, csak egyedül ne maradjon. Szemmel tartotta a mellette, előtte és a nyomában haladókat, vigyázott, nehogy egy óvatlan pillanatban magára hagyja ez a sok idegen. A szemet sértő délelőtti világosságban, teljesen indokolatlanul, attól rettegett, hamarosan rásötétedik. A tömeg és fény kellős közepében csapta meg az orrát a mocsárszag.

(2007)

Megjelent: 2000 folyóirat, 2007/november

Békés Pál - Balla D. Károly

Vonatjegy

Amikor a vonatról leszállt, úgy érezte, hátrahagyta az időt, amely nélküle robog tovább. Mégsem sikerült megvetnie a lábát a mozdulatlanságban, mindig úgy érezte, mintha inogna alatta a talaj, mintha enyhén, végtelenül lassan hullámzanának léptei alatt az ismerős utak. Cipőjén egyre vastagabb lett az állandóság, nem változott semmi, amióta újra a poros, szegényes utcákat rótta. Azt sem tudta, hetek vagy hónapok teltek-e azóta, hogy visszatért szülővárosába, a szárnyvonal mentén árválkodó vasútállomás peronjára lépett, és elszenvedte a részeges állomásfőnök kutató, lenéző pillantását, mely éppen úgy tapogatta végig, mint évekkel korábban, az induláskor.

A délelőttöt rendszerint távol töltötte a romladozó háztól, jött-ment a városban, a környékbeli falvakban, azzal áltatta magát, hogy munkát keres. Ám ösztönösen ügyelt, nehogy használható, netán elfogadható ajánlatot kapjon. Akikkel szóba elegyedett, a régi ismerősök, gazdák, kereskedők, egykori iskolatársai vagy megvénült tanítója az általánosból, mind azt firtatták, mit csinált, míg távol volt, hogyan ment sora az ismeretlen és csupán ritkásan szivárgó hírekből ismert, színes és veszedelmes nagyvilágban. Ő meg kerülte a választ, és nem csupán azért, mert rejtőzködni akart, és úgy vélte, nem használ senkinek, ha egyenes válaszokat ad az egyenes kérdésekre, hanem mert lassanként maga is elbizonytalanodott: tényleg, mivel is teltek az utóbbi évek?

A bért, amit a távolban végzett munkáért kapott a tisztaszobában őrizte, a matrac alatt – a széles vászonöv tömve nagycímletű, idegen bankjegyekkel és értékálló Lajos-aranyakkal, egyik rekeszében két pár briliáns fülbevaló. Egyedül anyjának mutatta meg, hazatértekor és az öregasszony elrémülten nézett a fiára - rajongott érte, tartott tőle mégis; nem kérdezte mindez honnan. Ő azonban elébe ment a néma aggodalomnak és megnyugtatta: becsületes úton szerezte, felfogadták, ő meg elvégezte a munkát derekasan.

Az anyja bólintott.

Szegényesen éltek, szürkén. Néhány bankjegyet beváltott ugyan hazaútban, ott, ahol elhagyta a vasúti fővonalat, és átszállt a keskenyvágányú vicinálisra, de a bankók javához meg a többihez nem nyúlt, csak megnézte naponta, megvan-e még? Megvolt.

Délben, amikor hazatért az üres lődörgésből, anyja szótlanul tette elé a levest, mindig ugyanazt, aprólék, nem tudni miféle, ám vasárnaponként csirke – olyankor egy-egy sárga tyúkláb karmolta a tányér szélét.

Olykor elviselhetetlen volt a szürkeruhás öregasszony tekintetéből, mozdulataiból áradó néma aggodalom és szemrehányás – mint ma is.

Ilyenkor köszönés nélkül behúzta maga mögött az ajtót. Az ebédjét is otthagyta, pedig még nem evett. Mégis el kellett jönnie. Ha még egy percig marad, olyasmit mond, vagy tesz, amit utólag megbánt volna.
Ugyan mi köze neki ehhez az egészhez, gondolta már az utcán azt, amit odabent elhallgatott, s bosszúsan összébb fogta magán a köpenyt. Ám hiába tette, mert a fel-felélénkülő szél, mint gyerekek a hólyagot, telefútta a könnyű ballont, amely hátán párnává duzzadt.

Épp megszaporázta volna a lépteit, amikor megpillantotta a kámzsást. A látvány olyan váratlanul tárult elébe, hogy meg kellett torpannia. Az imént, erre megesküdött volna, teljesen üres volt az utca, sehol egy lélek. A vasárnapi ebéd körül ül mindenki, szürcsölik a kanálból a tűzforró, sárgás, illatos tyúklevest, csak ő gyalogol korgó gyomorral ebben a kellemetlen időben, csak az ő köpenyét dagasztja a szél, hogy alig tud lépni, és most még ez a torz alak is feltűnik a semmiből.

Biztos volt benne, hogy ilyen taszító ember nincs több széles e világon, és biztos volt abban is: látta már valahol. Ám hiába kísértette a ködös déjà-vu, képtelen volt felidézni, hol-mikor akadt össze vele, és hirtelen borzongatni kezdte egy másik érzés is: talán jobb, ha nem erőlködik, talán nem válna hasznára, ha sikerülne felidéznie azt, amivel most hiába próbálkozik.

De a vészjelzés későn érkezett. A város fölé úszó mélyibolyaszín viharfelhő tehette, vagy hogy váratlanul rázendített a kápolna harangja – dél volt, és mégis sötétbe borult az utca.

Nem tudta eldönteni, a lökésekben érkező szél zavarja-e jobban vagy a vele erősödő harangzúgás: úgy tetszett, a fejében minden kondulásra éppen úgy élednek meg a felejtésre szánt emlékek, mint a szemét kavarodik fel az utcákon egy-egy újabb fuvallatra.

Borzongva állt az üres utca közepén, és valami rémületen túli bizonyossággal nézte a másikat, a járdaszélen kucorgó csuklyás embert, az ismeretlen ismerőst, akinek arcát jórészt elfödte a koszlott zsávoly és csak képtelen orrának kontúrja látszott. Megdördült az ég, és ő váratlanul elengedte a mellén az addig görcsösen összefogott köpenyt.

A következő percek eseményeit később sem tudta magában összerakni. Ő szólította-e meg az idegent, vagy az mordult rá gorombán; benne lobbant-e fel a düh olyannyira, hogy bele kellett rúgnia az ülő emberbe, avagy amaz kapott a lába után a görbe botjával; neki támadt-e az az ötlete, hogy a talpára állítsa a másikat, vagy a másik csimpaszkodott fel őhozzá; ő akarta-e lerántani róla a kámzsát, vagy az idegen önként fedte fel előtte förtelmes arcát – nem képes felidézni. Csak arra emlékszik, hogy összeakaszkodva mindketten beledőltek az utca porába, s ahogy egyet hemperedtek benne, nagy cseppekben az eső is megeredt a bíbor égből.

A verekedés – ha annak nevezhető a hamarosan tocsogós sárral borított utcán zajló néma küzdelem – éppoly hirtelen ért véget, mint ahogyan elkezdődött. A kámzsás oldalt hengeredett, talpra szökkent, egy tapasztalt harcos villámrutinjával hosszú pengéjű tőrt rántott elő a görbe botból és azonnal döfött. A halálosan fényes acélhegy a földön fekvő férfi karja és teste között fúródott a sáros földbe, áthatolt a víztől lucskos nehéz köpenyen és a földhöz szögezte gazdájával együtt.

A férfi tehetetlenül feküdt a másik lábánál, az meg éppen csak annyi ideig állt fölötte, hogy a legyőzött végiggondolhassa: azt történik vele, amit ellenfele akar. Az utca üres, nincs segítség és nincs tanú, a zuhogó eső beverte a házakba a városiakat, a déli sötétben kongó harang elnyom bármilyen kiáltást.

A karvalyorr kíméletlenül szegeződött a földön fekvőre. Azután a kámzsás a zsebébe nyúlt, valami papírféleséget horgászott elő, és a legyőzött mellére dobta. Kihúzta tőrét a földből, a köpenyből, visszacsúsztatta ravasz hüvelyébe, a görbe botba, és eltűnt, mintha csak álom lett volna. Sötét alakja elveszett a zuhogásban.
A földön fekvő nem mozdult. A bíborlila eget bámulta, majd összeszedte magát, és a melle felé tapogatódzott, mígnem kezébe akadt a papír. Feje fölé emelte és úgy vette szemügyre, fektében; hosszúkás vasúti jegy ázott a kezében.

A harangszó hirtelen végetért. Odakünn a külső tágasságban legalábbis. Nem így a belső hallás szűkös hangterében, ahol továbbra is fülsiketítően kongott, zúgott valami, belülről szinte szétrepesztve a férfi dobhártyáját. Fülére tapasztotta a tenyerét, imbolyogva felállt. A jegyet dühödt elszántsággal taposta a sárba, mintha bűnjelet akart volna eltüntetni. Ám tudta, nem teheti meg nem történtté sem azt, ami itt most megesett vele, sem pedig, és kiváltképp azt nem, amit napok, hetek, talán hónapok óta próbált elfelejteni. A küldetést, a megbízatást, amiért azt a sok pénzt kapta. A feladatot, amelyet hibátlanul végrehajtott, s amelynek részletei most meg-megelevenedtek előtte.

Visszasietett a szülői házba. Anyját szerencséjére nem találta otthon. Becsörtetett a tisztaszobába, felrántotta a díványról a matracot, elmarta helyéről a vászonövet, sebes, gyakorlott mozdulatokkal inge alá kötötte, a derekára.

Ugyanebben a percben heves szédülés fogta el, a fejében felerősödött a zaj, hányingere támadt. Ösztönösen cselekedett, miközben tudata el-elhagyta. Úgy imbolygott a megvilágosodás tiszta pillanatai és a nyomasztó emlékek között, mint a lengőteke súlyos golyója lódul át a fabábok között, anélkül, hogy bármelyiket is érintené.

Lerángatta magáról az átázott köpenyt, aztán a szekrényben kotorászott hosszan a ruhái között, valami súlyos és ócska, de melegnek látszót remegő testére húzott, magához vette sarokba támasztott sétapálcáját – és minden ajtót nyitva hagyva elsietett.

Hogy hová megy, azt csak akkor értette meg, amikor fejében a morajlás szabályos vonatzakatolássá rendeződött.

Útja az állomás felé egy félreeső utcán vezetett keresztül. A közepénél járt, amikor annyira megszédült, hogy le kellett ülnie a járdaszegélyre.

Nem érzékelte az idő múlását. Talán csak néhány szusszanásnyit töltött pihenéssel, talán órákat vagy egy teljes napot. Mintha felváltva lett volna hol sötétebb, hol világosabb, olykor felélénkült a szél, a közeli kápolna harangja is megszólalt néhányszor.

Csak akkor eszmélt fel időn túli révületéből, amikor egy férfit látott közeledni. Megdördült az ég, s az éles villámfényben belédöbbent, hogy ő voltaképp erre a ballonosra vár megérkezése óta.

Felhajtotta a koszlott zsávoly gallérját, arcába húzta a kámzsát, s hogy valamivel bátorítsa magát, megtapogatta előbb a maga mellé tett görbebotot, majd zsebében az ázott, sárosra taposott vasúti jegyet, amellyel egyikük végre elutazhat ebből az átkozott városból.

(2007)

Megjelent: Prae/43. - 2010. 3. szám

Tartalommarketing és SEO-eszközök a linképítésben

Honlap-optimalizálás

BDK szakmai szinten foglalkozik a keresőszempontú honlap-optimalizálás gyakorlatával és elméleti kérdéseivel. Tudja, hogy tetszőleges új weblapot véve alapul a keresőoptimalizáló eljárás során általában előbb alapos tartalmi optimalizálás következik számos keresőszempont alapján, gyakorta megkerülhetetlen tartalomfejlesztésekre, javításokra is rászorul az adott weboldal ahhoz, hogy a Google keresőben Top10 helyezések megszerzéséhez alkalmas legyen. Ennek érdekében történik a linkprofil akkurátus felépítése, amelyben a keresőoptimalizáláshoz tartalommarketing eszközöket is igénybe vesz. Ezen túlmutatóan a szemantikus kereseső fejlett gépi intelligenciájának működéséhez igazodva az online szférában megjelentetett tartalmakkal azt kívánja elérni, hogy az optimalizált weboldal a saját kulcsszavaihoz kapcsolódó fogalmi háló csomópontjává váljon.

Mi a fagocitátum jelentése?

Írástechnika - szövegjáték

A fagocitátum Balla D. Károj szövegtechnikai eljárása, aminek eredménye az idézés és körbeírás többszöri ismétlése révén létrejött szöveg. Illetve a fagocitátum-eljárás maga az idézetek ismétlődő körbeírása mint szövegalkotó metódus. Kulcsszavak Google-kereséshez: fagocita, citátum, fagocitátum, kollektív szöveg, alkotói technika, gyakorlat, eljárás, idézet, körbeírás, bdk, novella, google honlap optimalizálás

Keresőoptimalizálás - Google-SEO

A honlap keresőoptimalizálással szakértői szinten foglalkozó SEO-specialista elméleti alapállása szerint bizonyos mértékben minden új és régi website keresési kondíciói javíthatók, az a honlap optimalizálható. Kiemelkedő sikert azonban csak releváns tartalmú és formájában keresőbarát weboldallal lehet elérni, amennyiben alkalmassá tették kulcsszavas Google-helyezések elérésére. BDK saját stratégiájának egyik gyakorlata, hogy szerves egységbe állítja a projektben szereplő weboldalakat és az azokon elhelyezett linkekkel a kulcsszavak szemantikus hálójának mintázatát követi. A különálló honlapok organikus egységbe vonása főként a rajtuk elhelyezett hiperszöveg révén történik: a hivatkozási hálózat egésze fejti ki azt a hatást, amely az első 10 Google-találat közé soroltatja a támogatott szakmai vagy üzleti célú honlapot. - Honlap optimalizálás - SEO szakértő